F1 History

A Formula-1 és a Grand Prix-versenyzés története

Friss topikok

Linkblog

Archívum

HTML

Riválisok - Alain Prost és Ayrton Senna

2011.02.24. 16:16 | SzJ1982 | Szólj hozzá!

1989. október 22., Suzuka. A Formula-1-es világbajnokság utolsó előtti futamán vagyunk, a csata pedig eldőlni látszik. Ayrton Senna, a McLaren 1-es rajtszámot viselő tavalyi világbajnoka egy gyenge rajt után 45 körön át üldözi csapattársát, a kétszeres bajnok Alain Prostot. A Professzor becenévre hallgató franciának mindössze annyit kell elérnie, hogy riválisa ne nyerje meg a versenyt, és már biztosnak is tekinthető harmadik összetettbeli elsősége. A 46. körben azonban, a szélvészgyors 130R kanyarból leereszkedve, a pálya utolsó kanyarjához, egy rettentő szűk jobb-bal lassítóhoz érve Senna jobbra kibújik Prost mögül, majd a féktávon megérkezik mellé. Csattannak.

Ezzel a legendás összeakaszkodással kezdődött „hivatalosan” az autósport történetének legnagyobb párharca, a rengeteg gyűlölködést hozó, a Formula-1 rajongótáborában lövészárkokat ásó párviadal. A két klasszis közötti háború (mert ez nem csata volt, hanem valódi, vérre menő háború) a sport legnagyobb csúcsait és legtátongóbb mélységeit nyitotta meg egyszerre, és senki nem maradhatott semleges. A két sztárpilóta harca túlzás nélkül megosztotta a világot.

Suzuka természetesen a jéghegy csúcsa volt csupán. Hosszú út vezetett el odáig, hogy a Formula-1 aranykorának mondott turbókorszak két kiválósága között ennyire elmérgesedett a viszony. A szembenállás valójában már öt évvel korábban, Senna F-1-es bemutatkozásának évében kezdetét vette, de a teljes képhez még ennél is korábbra kell visszanyúlnunk az időben.

Egészen pontosan 1955. február 24-éig, ezen a napon született ugyanis a franciaországi Lorette-ben, André és Marie-Rose gyermekeként a kis Alain Marie Pascal Prost. Édesapja bútorasztalosként dolgozott, Marie-Rose pedig a háztartás vezette. Bátyja, Daniel, aki két évvel idősebb volt nála, 1986-ban hunyt el, rákban. Tizenöt évesen édesapja elvitte az 1970-es Monacói Nagydíjra, ahol a kissrác közvetlen közelről láthatta, ahogyan az esztendő világbajnoka, az osztrák Jochen Rindt learatja a babérokat a háromszoros bajnok Jack Brabham és a hazaiak reménysége, Henri Pescarolo előtt. Alaint lenyűgözte a hangos, bűzös, ámde szélvészgyors viaskodás, a hazafelé tartó úton addig-addig győzködte édesapját, míg betértek a Rive de Glier-ben található gokart pályára, ahol a srác visszavonhatatlanul beleszeretett az autósportba. Három év múlva egy vásárolt Vanquard-kasztnival, benne saját tervezésű motorjával megnyerte a francia junior gokartbajnokságot, majd a hollandiai Oldenzaalban rendezett junior világbajnokságot is. E tettét később még négyszer megismételte. A következő évben, ’74-ben Prost megnyerte a francia bajnokság felnőtt kiírását is, majd a Winfield Versenyzőképző Iskola tanulója lett. 1976-ban toronymagasan nyerte a francia Formula-Renault bajnokságot, a következő szezont pedig a szakág kontinensbajnokságában versenyezve töltötte. 1978-ban a Formula-3 Európa-bajnokságon indult Hughes de Chaugnac csapatában, ám a szezon nem hozott nagy eredményeket: a végelszámolásnál mindössze kilencedik lett. A következő, 1979-es szezonra már összekapta magát, és menetből megnyerte mind a francia, mind az európai szériát is.

A dominanciának ez a mértéke, valamint az, hogy a minden autóversenyek ékkövének számító monacói versenyt is megnyerte, természetesen felkeltette sok Formula-1es csapat figyelmét is. Már ’79-ben is lett volna lehetősége debütálni az Amerikai Nagydíjon, ám ezt visszautasította, azzal az indokkal, hogy tesztelés nélkül őrültségnek érezte egyből a mélyvízbe vetni magát. Így végül 1980-ban debütálhatott a McLaren csapatnál, melynek francia versenyzője, Patrick Tambay úgy döntött, innentől a tengerentúlon óhajt volánt tekergetni, így helye megüresedett. Watkins Glenben, az Egyesült Államokban kerített sort a csapat egy tesztre, melyen rutinos pilótájuk, John Watson felállított egy alapidőt, melyhez a két újonc, Prost és az amerikai Kevin Cogan mérni tudta magát. Nos, Alain pár kör megtétele után nemhogy Cogannél, de még Watsonnál is gyorsabb volt, így nem volt kétség afelől, hogy ki vezetheti majd a második McLarent az 1980-as szezonban.

A McLaren autóiban a Ford Cosworth már legendássá vált motorjai dübörögtek, ám 1966-os bemutatkozásuk már nem tegnap volt, és a sok felújítás sem tudta leplezni a valóságot: a motort bizony túlhaladta az idő. Maga a csapat is leszálló ágban volt, nem sok eredményt tudtak felmutatni James Hunt 1976-os bajnoki címe óta. Alain mindezek ellenére pontszerzéssel mutatkozott be, a következő versenyen, Brazíliában már ötödik, ám két versenyt kénytelen volt kihagyni dél-afrikai balesete miatt. A szezon hátralévő részében még két hatodik helyet ért el, öt pontjával a bajnokság 16. helyén végzett, csapattársa, a mérhetetlenül rutinosabb Watson egy egységgel többet szerzett nála.

A csapat eközben gőzerővel készült a jövőre, a türelmetlenné váló főszponzor, a Marlboro leszerződtette csapatvezetőnek Ron Dennist, aki protezsáltjával, John Barnarddal karöltve elkezdte kidolgozni a Marlboro Project 4 jelzésű koncepciót, ám Prost ezt már nem várta meg. Megkörnyékezte ugyanis a Renault, amely ebben az időben fényévekkel jobb autóval rendelkezett a McLarennél, a kilátások a ’81-es szezonra pedig csak jobbak voltak. Alain így hát René Arnoux csapattársaként kezdte 1981-et, rögtön két ütközéssel, előbb Amerikában de Cesaris, a második versenyen pedig Pironi öklelte fel a franciát. Argentínában életében először dobogóra állhatott, Piquet és Reutemann mögött harmadikként. Kérészéletű volt azonban a siker, az ezt követő négy versenyen kiesett, így érkezett a Francia Nagydíj helyszínére, Dijonba. Francia autó, francia pilóta, francia pálya, és francia diadal: Alain megszerezte élete első győzelmét, 2,29 másodperccel John Watson előtt. E sikert még két győzelem követte, egy Hollandiában, egy pedig Olaszországban, így a szezon végére mindössze hét ponttal maradt le a bajnok Piquet-től, ám a sűrű mezőnyben ez csak az ötödik helyet jelentette az összetettben.

1982 csodálatosan, két győzelemmel indult, ám ezután alig jöttek az eredmények, még két második hely, a Brit Nagydíjon egy, az évadzáró Las Vegasi Nagydíjon pedig három pont, így 34 egységével csak a negyedik helyet sikerült elcsípnie a végelszámolásnál. Az 1983-as év látszólag úgy folytatódott, ahogyan az előző abbamaradt, az első két versenyen, bár befutott, pontot nem sikerült szereznie. Jó szokásához híven hazájában ismét megtáltosodott, pole pozícióból rajtolva megnyerte a Francia Nagydíjat, majd győzött a Belga, a Brit és az Osztrák Nagydíjon is, így a szezonzáró Dél-Afrikai Nagydíjra két pont előnnyel érkezhetett Piquet előtt. A versenyt Piquet csapattársa, Riccardo Patrese nyerte, a brazilt a harmadik helyen intették le, míg Alain, kocsijának rakoncátlankodó turbója miatt kiállni kényszerült. Így végül Nelson Piquet lett a sportág első turbómotoros autóval versenyző világbajnoka a Brabham-BMW-vel, míg az egész turbó-cirkuszt útjára indító Renault hatalmas blamázst könyvelhetett el. Mivel Alain a szezon során rengeteg kritikus megjegyzést tett csapatára, a Renault megvált tőle.

1984-re a Marlboro a McLarennél talált helyet neki, ahol korábbi csapattársa, a visszavonuló John Watson helyén versenyezhetett a kétszeres világbajnok Niki Lauda mellett. A korábban említett Marlboro Project 4 erre az évre végleg beérett, a sejtelmes név egy radikálisan új autóépítési koncepciót takart, az addig széles körben elterjedt alumínium helyett a szénszálas erősítésű kompozit anyagokból építették mind a vázat, mind a karosszériát. Mindezek mellett a Techniques d’Avant Garde (TAG) pénzéből a Porsche egy minden eddiginél szenzációsabb turbómotort kalapált össze a csapat számára, így a legelső pillanattól fogva toronymagas esélyesei voltak az 1984-es szezonnak. Alain kapásból megnyerte a szezonnyitót, győzött Imolában és Monacóban (bár itt csak fele pontokat osztottak, erre még visszatérünk), és további öt versenyen, így összesen hét elsőséget jegyzett, míg csapattársa csak ötöt. Ennek ellenére Lauda lett ’84 világbajnoka, mivel második helyezésekből jobban el volt eresztve, mint Prost. Kettejük között mindössze fél pont volt a különbség, azóta is ez minden idők legkisebb különbséggel megnyert világbajnoki címe.

Az 1985-ös évet győzelemmel nyitotta, majd az eső áztatta Portugál Nagydíjon, Estorilban kiesett. Niki Lauda motivációját vesztve jóformán már csak bóklászott a pályán, ’85-öt deklaráltan levezető évnek szánta, amit bizonyít az összetettbeli tízedik helye is. Mivel egyik másik csapat sem tudott olyan autót a rajtrácsra állítani, amely felvehette volna a küzdelmet a McLaren-TAG-Porschéval, Prost gyakorlatilag ellenfél nélkül nyerte meg az 1985-ös világbajnokságot, 20 pontos előnnyel a Ferrarit dirigáló Michele Alboreto előtt. 1986-ban új csapattársat kapott 1982 világbajnoka, a finn Keke Rosberg személyében, aki azonban nem igazán találta az összhangot a piros-fehér szörnyeteggel. Alain legnagyobb ellenfele ebben az évben a két Williams-Honda volt, a kétszeres bajnok Nelson Piquet és Nigel Mansell irányítása alatt. Mivel azonban ők ketten rendre egymás ütlegelésével voltak elfoglalva, és az oroszlánkörmeit villogtató fiatal Ayrton Senna nyolc első rajtkockája ellenére rendre technikai hibákkal, illetve autójának iszákosságával küzdött, Alain az utolsó versenyen aratott győzelmével megnyerte második bajnoki címét, két ponttal Mansell előtt.

Rosberg az év végén visszavonult, így Stefan Johansson ült be Prost mellé a kettes számú McLarenbe. A Williamsnél rendezték a nézeteltéréseket, így a szezon során nem volt ellenfele a két Honda-motoros autónak, de főleg Piquet-nek, aki így megszerezte harmadik bajnoki címét. Prost negyedik lett az összetettben, Senna is megelőzte. Az egyetlen értékelhető momentum (három nagydíjgyőzelmén túl) a Portugál Nagydíjon aratott győzelme volt, szám szerint a 28., mellyel az örökranglistán megelőzte az addig vezető Jackie Stewartot, így a sportág történetének legeredményesebb versenyzője lett, már ami a futamgyőzelmeket illeti. 1988-ra a csapat Hondára cserélte az elavulttá vált TAG-Porsche motorokat, és Alain új csapattársat is kapott, a feltörekvő brazil tehetség, Ayrton Senna személyében…

Ayrton Senna da Silva 1960. március 21-én született São Paulóban, gazdag földbirtokos családban, és már apró kisgyerekként érdeklődött a gépek, azon belül is az automobilok iránt. Négy esztendős volt mindössze, amikor először vezetett gokartot, és számtalanszor előfordult, hogy elkötötte a farmon álldogáló terepjárók egyikét. Mivel olyan kicsi volt, hogy képtelen volt kinyomni a kuplungpedált, hát túllépett ezen a nehézségen, és kuplung nélkül váltott sebességet. Nem kell mondani, az autó ennek mennyire örült… 13 éves korában indult először gokartversenyen, rögtön pole pozícióból, az első helyet nem is adta át egy pillanatra sem. A legnagyobb természetességgel győzött. De mit is tehetett volna, hiszen a rajtszáma is 1-es volt.  A junior kategóriákban és a hazai porondon aratott győzelmei után 1977-ben megnyerte a Dél-amerikai Gokartbajnokságot, ’78-ban ismét Dél-amerikai és brazil bajnok, majd 1980-ban második lett a holland Peter Koene mögött a Gokart Világbajnokságon.

1981-ben aztán Angliába költözött, ahol az addig használt eredeti családnevét, a da Silvát lecserélte édesanyja nevére, a Sennára. A da Silva név ugyanis rendkívül gyakorinak számít Brazíliában, így ha nem akarta, hogy összekeverjék másokkal, ilyen megoldáshoz kellett nyúlnia. Nelson Piquet is hasonlóképp tett annak idején, ám egész más okokból. Édesapja családnevét, a Souto Maiort azért cserélte Piquet-re, hogy esetleges sikertelenségével ne hozzon szégyent apja családjára.

Sennát tehát Angliában találta az 1981-es esztendő, ahol bekapcsolódott a Royal Automobile Club és a Townsend Thoresen által rendezett Formula Ford 1600-as bajnokságokba. Mindkettőt megnyerte, már-már nyomasztó fölénnyel. A következő évben feljebb lépett egy kategóriát, a Rushen Green Racing színeiben indult a Formula Ford 2000 Brit Bajnokságán, ezzel egy időben a szakág Európa-bajnokságán is. Az év során 29 versenyen indult, ebből 25-öt fejezett be, 22-t pedig megnyert. A mai napig ő tartja a rekordot. Az év végén egy verseny erejéig rajthoz állt az angol Formula-3-as bajnokságban is, mondani sem kell, milyen eredménnyel.

1983-ban már a teljes szezont ott töltötte, és egy klasszikus csatát harcolt végig a britek reménységével, a későbbi kiváló Formula-1-es versenyzővel, Martin Brundle-el. Kettejük csatája sokáig emlékezetes maradt, mert bár Senna a sorozat első 9 (!) versenyét megnyerte, Brundle végig a nyomában volt, és mikor Sennánál a 10. versenyen eljöttek a nehezebb idők, nem habozott élni a lehetőséggel. A bajnokság utolsó futamán aztán Senna óriási fölénnyel nyert, ami egyet jelentett a bajnoki címmel. Az év során először a Williams adott tesztlehetőséget a fiatal brazilnak Donington parkban, majd az év során kipróbálta még a McLaren, a Brabham és a Toleman autóit is.

Ez utóbbihoz igazolt végül 1984-re. A Toleman kis csapatnak számított, ám sikerült egy egészen tűrhető autót összeeszkábálniuk, amihez egy szintén kielégítő minőségű Hart turbómotor párosult. Amiben igazán elmaradtak az élmezőnytől, az a gumik voltak, a Pirelli nem kelhetett versenyre abban az időben a Michelin abroncsokkal. Az első versenyen kiesett, majd Dél-Afrikában pontot szerzett, úgy, hogy az utolsó köröket első vezetőszárny nélkül tette meg, ráadásul az előző évi modellel, ami a csapat bevallása szerint is pocsék volt. A negyedik versenyt Imolában rendezték, ahol a csapat véget vetett a Pirellivel folytatott közös munkának, ám a pénteki napon gumik hiányában nem tudtak kiállni, a szombat pedig kevésnek bizonyult, így Senna nem kvalifikálta magát a versenyre.

Monte Carlóban abban az évben esett. De úgy istenigazából. Semmi nem emlékeztetett a tündérvárosra, a koromfekete égbolt és az utcákon hömpölygő vízáradat szinte lehetetlenné tette a versenyzést. Senna a 13. helyről rajtolt, ám a szakadó esőben, mint kés a vajon, úgy vágta át magát a mezőnyön, és a huszadik körre már a második volt Prost mögött, ám majd 34 másodpercre lemaradva. 11 körrel később a különbség már csak 7 másodperc volt, és egyértelmű volt, milyen sors vár a franciára, ám ezen a ponton leintették a versenyt. Senna így csak második lett, mivel bár megelőzte Prostot, a leintésnél az előző kör eredményét vették figyelembe. Ezen felül, mivel nem teljesítették a versenytáv 75 százalékát, a pontoknak csak a felét osztották ki.

Ebben az évben szerzett még két harmadik helyet,  13 pontjával pedig a bajnokság 9. helyén végzett. Ez év májusában részt vett egy gálaversenyen, ahol az új Nürburgringet avatták fel, a múlt és a jelen nagy pilótáival, az esélyek kiegyenlítése végett pedig mindenki Mercedes 190-es személyautókkal indult. Ayrton hatalmas fölénnyel nyerte a versenyt olyan kiválóságok előtt, mint Lauda, Stirling Moss, James Hunt, és még folytathatnánk.

1985 már a Lotus-Renault pilótafülkéjében találja Elio de Angelis csapattársaként. A második versenyen, az első rajtkockából indulva magabiztos győzelmet arat Estorilban, „természetesen” szakadó esőben. Csodaszámba menő hét első rajtkockát szerzett, ám mindösszesen kétszer nyert, így végül csak negyedik lett a bajnokságban. Hasonlóan szerepelt a következő évben, amikor már Johnny Dumfries volt a csapattársa. Egyel több, nyolc pole pozíciójával kétséget nem hagyott gyorsasága felől, ám a Renault motor a kelleténél kicsivel több benzint fogyasztott, így nem egyszer fordult elő, hogy vezető helyről az utolsó körök valamelyikében kellett feladnia a versenyt. Ebben az évben is szerzett két győzelmet, és ugyancsak negyedik lett a végelszámolásnál.

 

A Lotus a motorproblémákat úgy orvosolta, hogy a Renault-ot Hondára cserélte ’87-re, a japán gyártó pedig magával hozta Satoru Nakajimát is, aki Senna csapattársa lett. Ayrton életében először győzött Monacóban (ezt később még ötször megismételte, máig tartó rekordot állítva fel), majd az utána következő, szintén városi pályán rendezett Amerikai Nagydíjon, ám összességében a Lotus képtelen volt olyan csomagot összeállítani, amivel eredményesen küzdhetett volna a bajnoki címért. Főképp az igen innovatív, ám ennek köszönhetően a meghibásodásra is kifejezetten hajlamos aktív kerékfelfüggesztés okozott gondokat. A szezon végére Senna felismerte, hogy ha bajnok akar lenni, váltania kell. 1988-ra így hát a McLarenhez szerződött, hozományképp magával vitte a bajnok Honda motorokat.

Összeállt hát a dream team, a kétszeres bajnok Prost és a legtehetségesebbnek tartott fiatal tehetség, Senna egy csapatban, a McLaren pedig kiváló autót épített alájuk, nyakon öntve a ’87-es bajnok Honda motorral. A riválisok tudták, nehéz idők jönnek…

Már az első teszten úgy elnyomták a mezőnyt, mint sörszagot az Orbit, és a szezon tizenhat versenyéből tizenötöt megnyertek. Erre mondják, hogy „totális dominancia”.  Monte Carlóban az időmérőn Senna másfél másodpercet vert azonos autóban versenyző csapattársára, amit Alain még kommentálni sem nagyon volt képes. Más kérdés, hogy aztán a 67. körben az alagút előtti jobbkanyarban a szalagkorlátnak támasztotta a McLarent, így befejezte a versenyt. Az egész évben oda-vissza adogatták a futamgyőzelmeket egymásnak, Monzában Prost kiesése után Senna vezetett, ám mindössze két körrel a vége előtt összeakadt a lekörözésére váró Jean-Louis Schlesserrel, lehetőséget adva ezzel Gerhard Bergernek és a Ferrarinak, hogy méltó módon, hazai győzelemmel búcsúzzanak a nemrégiben elhunyt Il Commendatorétól, Enzo Ferraritól.

Portugáliában aztán kezdetét vette a háború. A rajtnál Senna az élre tört, de Prost nem maradt le, így az első kör végén kibújt a szélárnyékból, és előzésbe kezdett. Senna enyhén jobbra tartva próbált védekezni, még akkor is, amikor Alain már mellette volt. A boxutcában dolgozók rémülten ráncigálták be tábláikat, és kerestek fedezéket, mivel a francia McLarenjét csak centiméterek választották el a betonfaltól. A verseny után Prost nagyon frusztrált volt. Megdöbbent Senna vakmerőségén. „Nagyon veszélyes volt. De semmit nem tehettem. Ha hátrahúzódom, nagyon lemaradtam volna, vagy esetleg nekimentem volna a hátsó kerekének. Ha ilyen kockázatot kell vállalni a világbajnoki cím eléréséért…nos, akkor az engem nem is érdekel. Világos? Ha ennyire akarja a győzelmet, akkor legyen az övé.” Ayrton csak annyit mondott, hogy dühös volt, mert Prost a rajtnál majdnem a fűre kényszerítette. Ezt a vitát a verseny után még sikerült elsimítaniuk, de mindenki számára világossá vált, hogy a mézeshetek véget értek.

Senna Suzukában óriási versenyzéssel megszerezte élete első világbajnoki címét, így az utolsó futam, az Ausztrál Nagydíj ebből a szempontból okafogyottá vált. 1989-re az FIA betiltotta a turbómotorok használatát, így a Honda egy 3490 köbcentis V10-es motort szállított a csapatnak, és bár ebben az évben rajtuk kívül még négyen nyertek futamot, a McLaren-Hondák dominanciája folytatódott. Senna és Prost következő összezördülését a San Marinói Nagydíj hozta, ahol Gerhard Berger balesetét követően új rajtot rendeltek el. A két versenyző között volt egy szóbeli megállapodás, miszerint amelyikük előbb ér az első kanyarba, azt a másik nem előzheti meg később. 1988-ban is alkalmazták ezt a megállapodást, most azonban, a második rajtnál Senna, bár a Tamburelloban Prost volt előrébb, a Tosában bebújt a francia mellé, és megnyerte a versenyt. Prost tajtékzott. Azzal vádolta Sennát, hogy az felrúgta a megállapodásukat, a brazil viszont azzal érvelt, hogy az nem vonatkozott a második rajtra, és különben is, a Tamburellot mindig padlógázzal veszik, így valójában a Tosa az első kanyar, ott pedig már ő volt előrébb. Ron Dennis kérésére később elnézést kért a franciától, de mint mondta, csak a békesség kedvéért. A verseny után mindketten kijelentették, hogy a feltétlenül szükséges érintkezésen kívül nem akarnak hallani egymásról. Senna Kanadában úgy győzött az esőben, hogy sokáig slick gumikon ment a vizes pályán, mégis gyorsabban, mint a többiek. Monzában Prost bejelentette, hogy a következő évtől a Ferrarinál versenyez majd, a győzelemért járó trófeát nyomban át is adta az őt már helyi hősként ünneplő közönségnek. Alain úgy érezte, főképpen ’89-ben, hogy a Honda Sennát favorizálja, és neki juttatja a jobb technikát. Való igaz, hogy a Honda mérnökei, és általában a japánok szinte vallásos áhítattal tekintettek a brazil versenyzőre, ideális szamurájnak tekintették.

Ilyen előzményekkel érkeztek Suzukába. Prostnak tizenhat pontos előnye volt, és mivel a győzelemért 9, a második helyért pedig 6 pont járt akkoriban, csak arra kellett ügyelnie, hogy ne Senna győzzön. Ayrton az első rajtkockából indult, ám tőle szokatlan módon leheletnyit beragadt, így Prost vette át a vezetést, és őrizte is azt egészen a 46. körig. Senna felzárkózott, a pokolian gyors hátsó egyenesben kihasználta a Prost autója által nyújtott szélárnyékot, a szélvészgyors 130R nevű balkanyar után pedig jobbra kibújt, és előzésbe kezdett. Alain lezárta a kiskaput, autóik összegabalyodva álltak meg a betonozott bukótér szélén. A fedélzeti kamera felvételén jól látszik, hogy Prost korán rántotta jobbra a kormányt, ha nincs ott Senna, akkor átvágja a kanyart.  A szorgos pályamunkások Sennát visszaállították a versenybe, Prost azonban nyugodtan kiszállt, gondolván, a dolog el van rendezve, Senna már nem nyerhet. Való igaz, a McLaren első vezetőszárnya cserére szorult, ám ennek megejtése után visszaelőzte a Benettonos Nanninit, majd megnyerte a versenyt. Illetve nyerte volna, ám Jean-Marie Balestre, az FIA és az FISA francia elnöke kizárta a versenyből, sőt, még egy 100 ezer dolláros pénzbüntetést is a nyakába varrtak. Prost megszerezte harmadik bajnoki címét.  

1990-ben tehát Alain Prost a Ferrarihoz vitte az egyes rajtszámot, ahol Nigel Mansell lett a csapattársa, míg az ő megüresedett helyét Gerhard Berger foglalhatta el, aki később Senna egyik legjobb barátja lett. Senna győzelemmel nyitott Phoenixben, Brazíliában Prost visszavágott, majd az adok-kapok folytatódott, ki lehet találni, meddig. Igen, ismét Suzukában dőlt el a cím sorsa, a japán versenyre ebben az évben Senna érkezett úgy, hogy elég volt neki, ha Prost előtt végez. Az időmérőn Ayrton megszerezte az első rajtkockát francia riválisa előtt, ám az első rajtkocka a pályának a poros részére volt felfestve, annak ellenére, hogy a szabálykönyv szerint a pole pozíciónak egyértelműen előnyt kell biztosítania az onnan rajtoló versenyzőnek. Senna és Berger még az időmérő előtt (amikor még nem tudhatta, kié lesz az első rajthely) megkérte Balestrét, hogy fessék azt a másik oldalra. Miután Balestre erre ígéretet tett, azt gondolták, minden rendben lesz. Ám a másnapi rajtnál semmi változás nem történt, Sennának a piszkosabb jobb oldalról kellett rajtolnia, ami érthetően feltüzelte. Mint később beismerte, ekkor eldöntötte, ha Prost jobban rajtol, minden eszközzel megakadályozza, hogy ő érjen az első kanyarba előbb. Ahogyan az várható volt, Alain gond nélkül elszáguldott Senna mellett, ám a brazil közel maradt, és a kanyar kezdeti pontján, 273 km/órás sebességgel megtorpedózta riválisa Ferrariját, így mindketten a kavicságyban kötöttek ki. Senna bajnok volt. Egy évvel később, harmadik bajnoki címe megnyerése után így magyarázta a történteket: „Azt gondolom, 1989-ben megbocsáthatatlan dolog történt, amit soha nem fogok elfelejteni. A mai napig nem tudtam megbirkózni ezzel a tudattal. A lényeg: Prost és én összeütköztünk a sikánban, amikor befordult elém. Visszatértem a versenybe, megnyertem, de később igazságtalanul kizártak. Hogy mi történt később… nem mondhattam ki, amit gondoltam. Ha kimondod, büntetéseket kapsz, megbírságolnak és elveszítheted a szerződésed is. Igazságos ez? Nem az… Suzukában szóltam tavaly az illetékeseknek, hogy tegyék át a rajthelyet a pálya bal oldalára, mivel a jobb oldal a pálya piszkos részén helyezkedik el – kiizzadsz egy pole pozíciót, majd rossz helyről rajtolsz. Azt mondták: „Jól van, nem probléma”. Aztán mi történt? Balestre rendelete szerint nem lehetett megváltoztatni. Tudom, hogy működik a rendszer, és azt gondoltam, ez egy kiszúrás. Azt mondtam magamnak: „Rendben, történjék bármi, elsőként fogok érkezni az első kanyarba” – de nem tudtam Alain Prost mellett elmenni, mert bevágott elém. Ha elég közel lettem volna hozzá, nem tudott volna elfordulni előttem – el kellett volna engednie. Nem törődtem a balesettel; mentem tovább. Adott egy esélyt, befordult, és összeütköztünk. Elkerülhetetlen volt. ’Te okoztad az egészet’, mondta valaki. Miért okoztam volna? Ha mindig rendesen próbálnál dolgozni a rendszeren belül, mit tennél? Visszafojtva azt mondanád, köszi? Ez nem megoldás. Harcolnod kell azért, amiről azt gondolod, hogy igazad van. Ha a rajthely a bal oldalon lett volna, az első kanyarig gond nélkül vezethettem volna. Rossz döntés volt, hogy a jobb oldalon hagyták a pole-t, és ezt Balestre hagyta. Látható volt, hogy mi történt az első kanyarban. Én is benne voltam, de nem vagyok érte felelős.”

Az utolsó futam így újra tét nélkülivé vált, itt Prost szerzett egy harmadik helyet, de a lényegen ez nem változtatott: 1990 világbajnoka Ayrton Senna lett. A ’91-es szezonban Prost Ferrarija kritikán alul teljesített, olyannyira, hogy a Professzor rengeteget kritizálta csapatát, mint általában mindig, ha nem mentek jól a dolgok. Az utolsó versenyen már nem is vett részt, helyére Gianni Morbidellit ültették. Senna eközben megnyerte harmadik bajnoki címét a vészjóslóan erőssé váló Williams Renault-ok előtt. Ám annak ellenére, hogy az egész évben gyakorlatilag egymástól elszeparálva küzdöttek, így sem bírták ki kakaskodás nélkül. Hockenheimben, a Német Nagydíjon a két Williamset lehetetlen volt tartani, így Prost és Senna a harmadik helyért küzdöttek. Prost nyolc körrel a vége előtt szinte együtt értek egy lágy jobbkanyarba, Prost pedig kívülről próbált elslisszolni, Senna azonban tartotta a pozíciót. Prost sem adta fel, természetesen, ám mivel Senna volt jobb helyzetben, a franciának nem maradt más választása, mint a menekülősáv. Hatalmasat fékezett, majd az útszakaszt lezáró bólyák közül egyet maga alá gyűrt, aztán leparkolt, és kiszállt.

A verseny után természetesen Sennát okolta: „Rám legyezett, és nagyon-nagyon tisztességtelenül ide-oda csúszkálva fékezgetett előttem. Ha ez még egyszer előfordul, egyszerűen ki fogom lökni.” Senna válasza sem késett: „Azt hiszem, mostanra már mindenki ismeri Prostot. Állandóan panaszkodik. Hol az autóra, hol a gumikra, hol a csapatra, hol a szerelőkre, hol a többi versenyzőre, de ha másra nem, akkor a pályára. Mindig mást okol. Soha, semmi nem az ő hibája. Önmagát fékezte ki, rengeteget kockáztatott, balesetbe keverhette volna saját magát és engem is.”

A Magyar Nagydíjon megpróbálták egyenesbe hozni a dolgaikat, az Elf sátrában közösen megnézték a hockenheimi felvételeket, az újságírók pedig majdnem szétszedték őket. Prost mondott valami olyasmit, hogy itt volna az ideje elásni a csatabárdot, de a dolog már régen túlhaladt ezen. Kettejük küzdelme két teljesen ellentétes beállítottságú versenyző konfliktusa volt. Prost a hideg, megfontolt, mindent előre kiszámító számítógép, Senna pedig az ösztönös tehetség által hajtott, zsigerből vezető valódi zseni volt, akit emellett egy hatalmas adag fatalizmus is hajtott, amit nagyon sokan nem értettek, vagy félreértelmeztek. Prost szerint Senna azt gondolta, neki nem eshet baja, mert hisz Istenben, ezzel azonban mindenki mást veszélybe sodor. Való igaz, Senna a hit katonája volt, meggyőződése volt például, hogy amikor ’88-ban megnyerte a bajnokságot, a célvonalon történő áthaladás előtt Istennel találkozott. Mindig, mindenhova magával vitte a Bibliáját, és a versenyek előtt imádkozott.

A következő évben Prost „pihent”, mivel a Ferrarival érvényes szerződése volt, ám összevesztek, így nem igazolhatott egyik másik csapathoz sem. Senna McLarenje pedig kiábrándítóan gyengének bizonyult, Nigel Mansell már a Magyar Nagydíjon bezsebelte a bajnoki címet az Adrian Newey által tervezett Williams-Renault-val. Bár a pályán nem találkoztak, a háttérben tovább folyt a háború. Mansell magabiztos volt jövőjét illetően a csapatánál, és nagyon magas összeget, egész pontosan 23 millió dollárt követelt Frank Williamstől a következő évre. A csapatvezető ezt nem kívánta kifizetni neki, inkább felvette a kapcsolatot a vakációzó Prosttal. Senna eközben a BBC kommentátorán, James Hunton keresztül bejelentette, hogy akár ingyen is versenyezne a Williamsnél, így nagyon úgy látszott, ismét összeáll a rettegett páros. Prost mindenhol azt hangoztatta, mennyire örülne, ha újra egy csapatban versenyeznének, a háttérben azonban mindent megtett annak érdekében, hogy ez ne következzen be. Prost szerződésének egyik pontja gyakorlatilag vétó volt Senna szerződtetése ellen.

1993-ban tehát Senna maradt a McLarennél, amely Ford motorokat kapott, abból is az előző generációt, mivel az új fejlesztéseket a Benetton csapatnak tartogatta az amerikai gyártó. Prost pedig elfoglalta helyét a favorit Williams-Renault-ban, Damon Hill lett a csapattársa. Senna számára nem sok jóval kecsegtetett az új esztendő, ennek ellenére az első versenyen sikerült megszereznie a második helyet Prost mögött, majd ezt követően megnyerte hazája nagydíját, ahol Prost kiesett. Két verseny után így az esélytelennek kikiáltott Senna vezette a bajnokságot, így érkeztek az Európai Nagydíj helyszínére, Donington Parkba. Nagyon változékony idő fogadta a csapatokat, igazi angol eső, amely hol elállt, hol eleredt, kiszámíthatatlanná téve így a pályaviszonyokat. Senna a negyedik helyről indult, de visszacsúszott az ötödikre, a kör végére azonban megelőzte Wendlingert, Schumachert, Hillt, majd Prostot is. Mindezt nedves pályán. Slickeken. Az egész világ lélegzetvisszafojtva bámulta, mit tesz az Esőisten, majd másfél percet vert a második helyezett Hillre, a harmadik Prostot pedig le is körözte. Az ezredforulón a Donington Parkban rendezett Európa Nagydíjat minden idők legjobb autóversenyének választotta az autóversenyzőkből, csapatvezetőkből és szakújságírókból álló zsűri.

Mindez azonban kevés volt ahhoz, hogy Senna állja a sarat Prost Williamsével szemben, mindössze négy győzelmet szerzett Prost hét elsőségével szemben, így Alain a Portugál Nagydíjon bebiztosította negyedik bajnoki címét, és bejelentette visszavonulását. Senna behúzta az utolsó két versenyt, és a békülés jeleként az Ausztrál Nagydíj dobogóján felhúzta maga mellé a második helyezett Prostot, és mosolyogva integettek. A háború véget ért. A következő évre Senna a Williamshez igazolt, így végre reális esélye nyílt újabb bajnoki címeket szereznie. A szezon első két versenyén, bár megszerezte az első rajtkockát, a versenyeken kiesett, így érkeztek Imolába. A pénteki szabadedzésen Barrichello bukott borzalmasat, éppen hogy megúszta élve, másnap az újonc osztrák Ratzenberger már nem volt ilyen szerencsés: a Villeneuve kanyarban hatalmasat bukott, és életét vesztette. 1982 óta az első halál a Formula-1-ben. Senna megfontolás tárgyává tette, hogy induljon-e a versenyen, de aztán győzőtt benne a kötelességtudat, és rajthoz állt. Prost a francia televízió kommentátoraként tartózkodott a helyszínen, Senna pedig, a rajtrácsra való felállás közben a csapatrádión üzent: „Üdvözletemet szeretném küldeni kedves barátomnak, Alainnek. Hiányzol, Alain…”

A hetedik körben, a Tamburello kanyarban Senna kiesett. Egy pillanatra megmozdult még a sárga sisak, aztán soha többé. Helikopterrel szállították a bolognai Maggiore kórházba, ahol 1994. május elsején, 18 óra 40 perckor Ayrton Senna da Silva szíve megszűnt dobogni. Négy nappal később a são paulói Morumbi temetőben Alain Prost megrendült arccal, a vállán vitte korábbi riválisának koporsóját annak végső nyughelye felé.

Így ért hát véget az autósport történetének legnagyobb párbaja, melyet minden idők két legjobb pilótája vívott egymással. Alain Prost, a tökéletes érzékekkel rendelkező, a végletekig letisztult stílusú Professzor, és Ayrton Senna, Isten versenyzője, az ösztönös zsenialitása által hajtott Esőmenő küzdelme örökké emlékezetes marad azok számára, akiknek megadatott, hogy láthassák e párharcot. Kíméletlen elszántságukban a legjobbat hozták ki magukból és egymásból, Ayrton Senna nélkül nem lett volna Alain Prost, és Alain Prost nélkül sem létezett volna Ayrton Senna. Azt, hogy mindketten korábban elképzelhetetlennek hitt csúcsokat hódítottak meg sportágukban, saját tehetségükön kívül nagyrészt egymásnak köszönhetik, annak a harcnak, melynek hevében minden belső tartalékukat mozgósították a másik legyőzése érdekében. Mi, egyszerű rajongók pedig büszkén mesélhetjük majd unokáinknak, hogy tanúi lehettünk e gigászi csatának. Alain, Ayrton, köszönjük!

A bejegyzés trackback címe:

https://f1history.blog.hu/api/trackback/id/tr382687756

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása